Gondolom, még soha nem gondoltatok bele milyen az élet barátok és család nélkül. Elhihetitek nekem, hogy nem egy leányálom. Egy átlagos tini mindig azt mondja, mennyire utálja a szüleit, mert esetleg nem adnak neki elég pénzt vagy nem engedik el bulizni, fiúzni. Én már nem is emlékszem milyen mikor aggódnak értem, milyen mikor valaki azt mondja, SZERETLEK. Valamikor én is átlagos tiniként éltem, de az már rég volt, még mielőtt Las Vegasba költöztünk. Legelőszőr örültem, hogy egy nagy és pörgős városban fogok élni sok új barát, izgalmas élet. De tévedtem… Mindenem elveszítettem csak annyim maradt, hogy még élek, de ha rajtam múlik már nem sokáig.
Még mikor „Éltem”
Még mielőtt teljesen magáévá tett volna a magány az Egyesült Államokban egy kis városban éltem, Miles City-ben. Nem mondanám nagyon kis városnak, de nagynak sem. Sokat süt ott a nap, szinte mindenki ismer mindenkit. A lakosság egytől egyig nagyon kedves és segítőkész. Én a Pleasant utcában laktam. Ez egy kisebb utca, közel van hozzá a suli, a kisbolt és persze a RoseBlood Park, ahol a szabadidőnket töltöttük a barátaimmal. Ha nem említettem volna, a nevem Cadie Campbell. Úgy 165cm vagyok, a hajam barna, kicsit kócos, göndör fürtökből áll. A szemem sötétbarna majdnem fekete és ezt az egészet a selymes, kreolbarna bőröm fogja össze. Belsőleg kicsit visszahúzódóbb személyiség vagyok, nem sok mindenbe vagyok benne, bár a barátaim nem is kértek tőlem olyan dolgokat, ami esetleg meghaladta volna azt a bizonyos határt.
(2010.Augusztus 30.)
Miután felkeltem, szokás szerint a fürdőszobába vettem az irányt gyors fürdés, fogmosás, hajszárítás, fésülködés, öltözés szóval csak a mindennapi kezdethez szükséges teendők. Miután ez mind megvolt már érezni lehetett a reggeli illatát. Anyám nem nagy szakács, de amit tud, azt egész finoman megcsinálja. Minden reggel tojásrántotta volt szalonnával ezért én rendszerint valami zabpelyhet ettem. Anyám tudta, hogy nem szeretem, de ott volt apám és a bátyám, nekik energia kell, hogy elkezdjék a napot. Apám, Dr. Arnold Campbell nagydarab ember, nagyon erős, izomkolosszus. Azt hiszem talán ez az oka, hogy sosem mert egy fiú se udvarolni. Az arcát fekete bajusz, borosta és itt-ott kisebb ránc díszíti. Általában a szemöldökét mindig ráncolja, ezért kicsit mogorvának tűnik, de elhihetitek nem az. Az anyám, MRS Caroline Campbell amolyan igazi háziasszonynak mondható. Hosszú, sötétbarna az enyémhez hasonlóan göndör haja öleli körbe kicsit pirosas arcát, kb. velem egy magas kicsit tömzsibb ugyan, de ahhoz képest, hogy kétgyerekes családanya jól tartja magát. És hát a bátyám… Axel Campbell, ő az egyetlen, akinek egyenes a haja van a családban, de az ővé is fekete apánkéhoz hasonlóan. Úgy 176 cm magas viszont ahoz képest, hogy apánk milyen nagydarab ő összvissz 60 kiló, szóval nem egy vastag személy. Reggelinél anyám mindig egy puszival a homlokomra, apám pedig egy szimpla „Jó reggelt Kicsim-mel” köszöntött. Ezen a napon sokkal gyorsabban reggeliztem, hiszen Augusztus 30. –a nyár utolsó napja volt, szerettem volna minél több időt tölteni a barátammal. Így hát reggeli után rögtön fölhívtam legjobb barátnőmet Jennyfer Tily-t. Jenny nagyon kedves, mosolygós, aranyos, bolondos lány, ahogy én ismerem nagyon is megbízható, talán rá lehet mondani, hogy igaz barát. Barna vállfölé érő, enyhén hullámos haja és igéző fekete szemei vannak, bőre napbarnított és mindíg divatosan öltözködik. Velem ellentétben ő nem egy visszahúzódó lány, szeret középpontban lenni és általában mindenben benne van. Jenny szinte rögtön felkapta a telefont és így szólt:
– Hey, Cadie! Már alig vártam, hogy felhívj! Tülkön ülök, mi jót csinálunk az utolsó napon? – kérdezte izgatottan.
– Szia! Őszintén fogalmam sincs azt hittem, neked lesz valami ötleted. – Kicsit megrémültem, mert hallhatóan nagyon várta azt a „szuper ötletet” amit majd mondok, de szokás szerint semmi sem jutott eszembe.
– Ohh, értem… Mindegy majd kitalálunk valamit. RoseBlood Park 12:00?
– Oké ott leszek! Felhívod a többieket vagy hívjam őket én? – Nagy kő esett le a szívemről, amiért még mindig találkozni szeretett volna.
– Felhívom őket, már úgysincs semmi dolgom, rég elkészültem mindennel te csak öltözz meg ilyenek – sürgetett.
– Rendben, akkor, szia!
– Szia! Siess!!!!
– Oké, oké – mondtam kacagva.
------Hívás vége------
Miután Jenny lerakta a telefont gyorsan nekiálltam valami utcán is viselhető ruha felkutatására. Felkaptam a hosszúnyakú, kék, kötött pulcsimat, melyet fehér-fekete csíkokkal mintáztak, a fekete farmeromat és kék tornacipőmet. Elindultam végig az utcánkon majd lefordultam a sarkon és már láttam is hogy mindenki ott van. Körülbelül úgy 200 méterre voltak tőlem. Innen tisztán láttam, ahogy rám mosolyognak. Daniel a padon ült és úgy keresett tekintetével. Daniel Johnson egy szőke, vállig érő hajú, kék szemű, 180 cm magas srác. Nem sokat beszél, nagyon kevés témához szól hozzá, de mindig velünk van és számíthatunk rá. Ő az egyedüli fiú a csapatunkban. Az ölében ott van Jessica Hill ő a csapatunk „esze” nagyon okos lány szinte mindent tud. Ő Daniel barátnője úgy 3 – 4 éve járnak, mostanság sokat civakodnak, mert Daniel szeretne lefeküdni vele, de Jessie azt állítja, hogy nem áll készen rá. Igazság szerint mindkettőjüket megértem. Mikor odaértem Jenny a nyakamba ugrott és beborította az arcomat a szájfényével. Dan és Jessie egy laza sziá-val köszöntek. Jenny rögtön feltette a kérdést.
– Szóval akkor hova menjünk? Mit csináljunk?
– Én még most sem tudom – mondtam félénken. Mire Daniel előrukkolt egy ötlettel.
– Mi lenne, ha elmennénk, mondjuk focizni? – Azt hittem viccel hisz három lánnyal focizni? De miután a szemébe néztem láttam, nagyon is komolyan gondolja, úgyhogy inkább nem szóltam semmit. Szerencsére Jenny hozta a formáját a gyors reakcíójával.
– Ez most komoly? Nem hiszem, hogy mindenki élvezné, én például nem szeretek focizni. Szerintem menjünk el a ruháitokért meg a bizikért, ami kell holnap évnyitóra, utána irány hozzám filmezünk meg ilyenek. Na, benne vagytok? – kérdezte. Azt hiszem Daniel nem igazán örült neki, végül arcán egy kicsit huncutabb mosoly csillant, hisz akkor együtt aludthat Jessi-vel. Ezért így szólt:
– Nincs kifejezetten gondom vele, míg nem kezdünk átmenni csajos estbe és fiúkról meg mindenféle csajos dologról dumálni – figyelmeztetett minket, amin persze mind jót mosolyogtunk. Jessie is beleegyezett, úgyhogy elindultunk hozzám mert én lakom a legközelebb. A többiek az ajtó előtt vártak, míg kihoztam a cuccom. Már nem volt otthon senki. A szüleim dolgoztak, a bátyám meg valószínüleg csavargott a haverjaival. Miután ki értem, elmentünk Danielékhez. Ő csak a biziét hozta meg egy tiszta alsót azzal a címszóval, hogy „Nem fogok pingvinnek öltözni”. Jessie, Daniel szomszédja, úgyhogy ő is tette a dolgát. Mindez után végre elindultunk Jenny-hez, az ő szülei se voltak otthon. Bementünk, ledobtuk a cipőinket és bedőltünk a nappaliba, míg Jenny hoz valami nasit a konyhából. Jessie lágyabb, hangulatos zenét indított el, ami mindannyiunkat nyugodttá tett. Kis idővel Jenny is társult hozzánk chipsszel és kólával. Nagy gondolkozások közepette a Twilight Saga Breaking Dawnt néztük meg, akkor láttam először. Szerintem eddig ez volt a legjobb rész. A filmnézés után Jenny-vel megágyaztunk a nappali közepén és lefeküdtünk aludni.
*
Másnap reggel mikor felkeltem még mindenki aludt azt hittem kb. négy, öt óra lehet, de tévedtem. A suliba 8:00 ra kellet volna mennünk és már 7:56 volt. Gyorsan ki ugrottam a takaró alól és keltettem a többieket. Mindenki sürgött – forgott úgy néztünk ki, mint akik napok óta nem aludtak. Szerencsére Jenny apja, MR. Ronald Tily pont akkor ért haza mikor indulni akartunk és bevitt minket a suliba. Miután vége lett az unalmas beszédeknek, végre elindulhattunk haza. Úgy négy óra körül lehetett mire haza értem, már mindenki otthon volt. Apám nagy mosollyal és csillogó szemekkel fogadott.
– Szia, Kicsim! Siess, gyorsan az asztalhoz készen van a vacsora, mondani szeretnék valamit, aminek örülni fogsz. – Iszonyatosan meglepődtem. Vajon mi lehet az, aminek annyira örülhetek?
– Nem lehetne, mondjuk, hogy most elmondod? – kérdezősködtem türelmetlenül. Erre persze apám hozzám vágott egy laza nemet. Gyorsan felszaladtam a szobámba, ledobtam a cuccom, kezet mostam és visszarohantam az ebédlőbe. Már csak én hiányoztam az asztaltól, gyorsan ledobtam magam és feltettem a kérdést. – Szóval mi az a nagyon jó hír? – Nagyon kíváncsi voltam, de apám továbbra is makacsul viselkedett.
– Majd ha megetted a vacsorádat elmondom – felelte nemes egyszerűséggel. Nagy nehezen belenyugodtam és bólintottam egyet. Türelmesen végig vártam, míg mindenki megette a vacsit, és újra feltettem a kérdést.
– Na, most már elárulod? – Már nagyon izgatott voltam, hogy vajon mit fog mondani.
– Igen. Ugye tudod, hogy mennyit güriztem és mennyit jártam tovább képzésekre… – Egy rövid válasszal letudtam.
– Igen tudom. – Ő folytatta.
– Nos, a sok gürizés, tanulás meghozta gyümölcsét mert jobb orvos lettem. – A beszélgetést félbeszakította egy hangos zeneszó. Apám telefonja volt. Rögtön felszaladt az agyvizem, hogy pont most hívja valaki. Miután lerakta a telefont-annyit mondott: „Majd később befejezzük ezt a beszélgetést, el kell mennem”. Miután apám elment nem volt más ötletem úgy döntöttem elmegyek, lefürdök, utána alszok egyet.
*
Úgy hajnali két óra lehetett, de még mindig fent voltam, egyszerűen nem tudtam elaludni. Annyi minden végig szaladt a fejemben, hogy vajon mi lehet az a nagy hír. Talán lesz egy kis testvérünk vagy esetleg több lesz a zsebpénzem vagy elvisznek vásárolni? Sajnos nem tudtam még gyanítani se a dolgot.
Mire nagy nehezen sikerült elaludnom máris reggel volt, nagyon fáradt voltam. Nekiálltam a szokásos reggeli tevékenységeimnek, majd elindultam a sulimba. Nagyon meglepődtem, hiszen senki sem volt ott a barátaim közül. Leginkább Jenny-n lepődtem meg mert még egy SMS-t sem írt, hogy nem jön. Kicsit aggódtam, mert még sose csináltak ilyet, hogy szó nélkül eltűnnek. Nagy nehezen végig ültem azt a hét órát. Borzalmas egy nap volt hisz két dolog is bántott. Még most se volt semmi ötletem arra vajon mit fog mondani apám plusz a társaim felszívódtak. Olyan érzések kavarodtak bennem mintha elhagytam volna egy számomra nagyon kedves dolgot. Borzalmasan kínzott ez az érzés. Mikor meg hallottam az iskolacsöngő éles hangját nagyon örültem. Végre elindulhatok haza. Amíg az utcákat járva siettem apámhoz, úgy döntöttem felhívom Jenny-t mért nem volt ma. Azt hiszem tizenkétszer próbáltam hívni őt abból kétszer kinyomta a többinél már nem volt be kapcsolva. Hirtelen nem tudtam mit csináljak vajon megbántottam valamivel? Vagy csak egyszerűen megunt volna? A kedvem rosszról akkor ment át borzalmasba mikor már Daniel és Jessie se vették fel. Hazasiettem, hogy ledobjam a cuccom és elszaladjak Jenny-hez, de mikor ki akartam lépni az ajtón apám kérdőre vont, hova megyek. Elmeséltem neki, hogy nem voltak bent Jenny-ék és hogy a telefont se veszik fel. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ő fogja megadni a választ a kérdésre mely a fejemben tombolt.
– Öhm… Nézd Cadie, nekem Jenny azt mondta, hogy nem akarnak veled foglalkozni többet… – A hangja elhalkult, tekintetét a padlóra szegezte. Nem tudtam miként reagáljak erre, a tekintetem kifejezetlenné vált és könnyeim megindultak.
– Jenny azt nem mondta miért nem akarnak velem foglalkozni? – Itt-ott remegő hanggal, de kinyögtem.
– Nekem csak annyit mondott, hogy rád untak. – Tekintete továbbra is a padlóra tapadt. Ahogy ez ki mondta lezajlott minden dolog a fejemben, amit együtt csináltunk. Egyszerűen kénytelen voltam felfogni, hogy gyerekkorunk óta barátok voltunk és így van vége. Felszaladtam a szobámba zokogva, mint egy kis gyerek. Magamra zártam az ajtót és csak sírtam, sírtam s közben azon gondolkodtam miért pont én? Miért pont nekem kellet ilyen szerencsétlennek teremnem? A nagy sírás közepedte elaludtam.
*
Másnap reggel mikor felkeltem az ajtóm alatt be volt csúsztatva egy papír, amin egy üzenet volt apámtól.
„Gondolom, nagyon rosszul érezheted most magad, a tegnap történtek után. De talán fel tudlak vidítani az én híremmel. Mint mondtam sikerült eléggé tovább fejlesztenem magam, ahhoz, hogy ismert orvos lehessek. Azt mondták a munkatársaim, hogy ne nagyon éljem bele magam mert nem mindenkit léptetnek elő röktön és helyeznek át. Szerencsére engem tegnap előtt előléptettek, ma már csak a dolgaimért mentem be. Szóval, ha felkeltél gyorsan kapd össze magad és szedd össze a cuccaid, költözünk!
Szeretlek!”
Apa
Így kezdődött minden!
