2013. január 24., csütörtök

1. Fejezet


Előszó

Felteszem, még soha nem gondoltatok bele milyen az élet barátok és család nélkül. Elhihetitek nekem, hogy nem épp leányálom. Egy átlagos tini sokszor mondja, mennyire utálja a szüleit, mert esetleg nem adnak neki elég pénzt vagy nem engedik el bulizni, fiúzni. Én már nem is emlékszem milyen az, amikor aggódnak értem, milyen, amikor valaki azt mondja, szeretlek.
Valamikor én is átlagos tiniként éltem, de az már régen volt, még az előtt, hogy Las Vegasba költöztünk. Legelőször örültem. Nagy és pörgős városban fogok élni, sok új barát, izgalmas élet. De tévedtem… Mindenem elveszítettem. Még élek, de ha rajtam múlik már nem sokáig.

1. fejezet
Amikor még éltem

Még mielőtt teljesen magáévá tett volna a magány egy kis városban éltem az Egyesült Államokban, Miles City-ben. Nem mondanám kis városnak, de nagynak sem. Sokat süt a nap, szinte mindenki ismer mindenkit. A lakosság egytől-egyig nagyon kedves és segítőkész. Én a Pleasant utcában laktam. Ez egy kisebb utca közel van hozzá a suli, a kisbolt és persze a RoseBlood Park, ahol a szabadidőnket töltöttük a barátaimmal. Véleményük szerint kicsit visszahúzódó vagyok. Szinte hallom is, ahogy folyton azt mondogatták: – Cadie, légy már egy kicsit merészebb! Éld az életed. Próbáltam én, de ha az ember a Campbell családba születik, nem olyan egyszerű.


Miután felkeltem szokás szerint a fürdőszobába vettem az irányt. Gyors fürdés, fogmosás, hajszárítás, fésülködés, öltözés szóval csak a mindennapi kezdethez szükséges teendők. Miután ez mind megvolt már érezni lehetett a reggeli illatát. Anyám nem nagy szakács, de amit tud, azt egész finoman megcsinálja. Minden reggel tojásrántotta volt szalonnával ezért én rendszerint valami zabpelyhet ettem. Anyám tudta, hogy nem szeretem, de ott volt apám és a bátyám, nekik pedig energia kellett, hogy elkezdhessék a napot. Főleg, hogy az apám – Dr. Arnold Campbell –, meglehetősen nagyra nőtt fickó, erős izmok meg minden. Azt hiszem talán ez az oka, annak hogy sosem mert egy fiú sem udvarolni nekem. Amint meglátják a folyton morcos ábrázatát – mely nem fedi a valóságot –, jobbnak látják tartani a tisztes távolságot és ezen a folyton borostás, bajszos összkép sem segít. Reggelente anyám mindig egy a homlokomra nyomott puszival üdvözölt. Kedves mosoly játszott az ajkán miközben rám tekintett és hosszú, sötét tónusú haját laza kontyba csavarva viselte. Apám csak odahintett egy „Jó reggelt kicsim”-et, majd visszafordult a már az asztalnál ülő bátyámhoz, Axelhez. Meglepő volt a kettejük közti különbség. Axel alig nyomhatott többet hatvan kilónál, ami a magasságához és huszonegy életévéhez – mellyel rám vert kemény három évet – egyaránt kevésnek bizonyult, legalábbis véleményem szerint.

Azon a napon sokkal gyorsabban reggeliztem, hiszen augusztus harmincadika, a nyár utolsó napja volt. Szerettem volna minél több időt tölteni a barátaimmal, ezért reggeli után rögtön fölhívtam legjobb barátnőmet, Jennyfer Tily-t.
– Hé, Cadie! Már alig vártam, hogy felhívj! – visított bele a fülembe rögvest, meg sem várva, hogy én köszöntsem elsőként. – Tülkön ülök, mi jót csinálunk az utolsó napon? – kérdezte türelmetlenül.
–  Őszintén? Fogalmam sincs. Azt hittem, neked lesz valami ötleted. – Kicsit kellemetlenül érintett a kérdése, hisz hallhatóan nagyon várta mivel rukkolok elő, de szokás szerint semmi sem jutott eszembe.
– Ohh, értem. Mindegy majd kitalálunk valamit. RoseBlood Park tizenkettő nulla-nulla? – Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem ment el a kedve a találkozástól.
– Oké ott leszek! Felhívod a többieket vagy hívjam őket én? – Felhívom őket, már úgysincs semmi dolgom, rég elkészültem mindennel te csak öltözz meg ilyenek – sürgetett.
– Rendben, akkor, szia! – búcsúztam el.
– Szia és Siess!
– Oké, oké – mondtam kacagva.
Miután Jenny lerakta a telefont gyorsan nekiálltam valami utcán is viselhető ruha felkutatására. Felkaptam a magas nyakú, kék, kötött pulcsimat, fehér alapon fekete csíkokkal, hozzá a fekete farmeromat és a kék tornacipőmet.

Végig haladtam az utcánkon majd lefordultam a sarkon. Onnan már láttam, hogy rajtam kívül mindenki megérkezett. Úgy ötven méterre lehettem tőlük. Tisztán láttam, ahogy mosolyra fakadnak. Daniel a padon ült és úgy keresett tekintetével. Nem sokat beszél, nagyon kevés témához szól hozzá, de mindig velünk van és számíthatunk rá. Ő az egyedüli fiú a csapatunkban. Az ölében ott van Jessica, ő a csapatunk „esze”. Nagyon okos lány, szinte mindent tud. Daniel barátnője már vagy három-négy éve.  Igaz mostanság sokat civakodnak.

Mikor odaértem Jenny rögvest a nyakamba ugrott, beborította az arcomat a szájfényével. Dan és Jessie egy laza szia-val köszöntöttek.
– Szóval akkor hova menjünk? Mit csináljunk? – tette fel azonnal Jenny a kérdéseit.
– Én még most sem tudom – mondtam félénken, de szerencsére Daniel előrukkolt egy ötlettel.
– Mi lenne, ha elmennénk, mondjuk focizni? – Azt hittem viccel hisz három lánnyal focizni? De miután a szemébe néztem láttam, nagyon is komolyan gondolja, úgyhogy inkább nem szóltam semmit. Szerencsére Jenny hozta a formáját a gyors reakciójával.

– Ez most komoly? Nem hiszem, hogy mindenki élvezné, én például nem szeretek. Szerintem menjünk el a ruháitokért meg a bizonyítványokért, ami kell holnap évnyitóra, utána irány hozzám filmezünk meg ilyenek. Na, benne vagytok? –vetette fel a saját ötleteit. Véleményem szerint Daniel nem igazán örült ennek, de végül megjelent egy huncut mosoly a szája szegletében és így szólt.– Nincs kifejezetten gondom vele, míg nem kezdünk átmenni csajos estbe és fiúkról meg mindenféle csajos dologról dumálni – figyelmeztetett minket, amin persze mind jót nevettünk. Jessie is beleegyezett, úgyhogy elindultunk hozzám, mert én lakom a legközelebb. A többiek az ajtó előtt vártak, míg kihoztam a cuccom. Otthon már nem volt senki. A szüleim dolgoztak, a bátyám meg valószínűleg csavargott a haverjaival. Miután kiértem, elmentünk Danielhez. Ő csak a bizijét hozta meg egy tiszta alsót azzal a címszóval, hogy „Nem fogok pingvinnek öltözni”. Jessie, Daniel szomszédja, úgyhogy ő is tette a dolgát. Mindez után végre elindultunk Jenny-hez, az ő szülei se voltak otthon. Bementünk, ledobtuk a cipőinket és betódultunk a nappaliba, míg Jenny hoz valami nasit a konyhából. Jessie lágyabb, hangulatos zenét indított el, amitől mindellazultunk kicsit. Kis idővel Jenny is társult hozzánk chipsszel és kólával a kezében. A filmnézés után Jenny-vel megágyaztunk a nappali közepén és lefeküdtünk aludni.

Másnap reggel mikor felkeltem még mindenki pihent. Azt hittem négy-öt óránál nem  lehet több, de tévedtem. Nyolcra kellet volna a suliba mennünk és már hét ötvenhatot mutatott az óra. Gyorsan kiugrottam a takaró alól és keltettem a többieket. Mindenki sürgött-forgott úgy néztünk ki, mint akik napok óta nem aludtak. Szerencsére Jenny apja, Mr. Ronald Tily pont akkor ért haza mikor indulni akartunk és bevitt minket a suliba. Miután vége lett az unalmas beszédeknek, végre elindulhattunk haza. Úgy négy óra körül lehetett mire hazaértem, már mindenki otthon volt. Apám nagy mosollyal és csillogó szemekkel fogadott.

– Szia, Kicsim! Siess, gyorsan az asztalhoz készen van a vacsora. Mondani szeretnék valamit, aminek örülni fogsz. – Iszonyatosan meglepődtem. Vajon mi lehet az, aminek annyira örülhetek?
– Nem lehetne, hogy most elmondd? – kérdezősködtem türelmetlenül. Erre persze apám hozzám vágott egy laza nemet. Gyorsan felszaladtam a szobámba, ledobtam a cuccom, kezet mostam és visszarohantam az ebédlőbe. Már csak én hiányoztam az asztaltól, gyorsan ledobtam magam és feltettem újra a kérdést. – Szóval mi az a nagyon jó hír? – Nagyon kíváncsi voltam, de apám továbbra is makacsul viselkedett.
– Majd ha megetted a vacsorádat elmondom – felelte nemes egyszerűséggel. Nagy nehezen belenyugodtam és bólintottam egyet. Türelmesen végig vártam, míg mindenki megette a vacsit, és újra feltettem a kérdést.
– Na, most már elárulod? – Már nagyon izgatott voltam, hogy vajon mit fog mondani.
– Igen. Ugye tudod, hogy mennyit güriztem és mennyit jártam tovább képzésekre… –kezdett bele végre.– Igen tudom. – Ő folytatta.
– Nos, a sok gürizés, tanulás meghozta gyümölcsét, mert jobb orvos lettem. – A beszélgetést félbeszakította egy hangos zeneszó. Apám telefonja volt. Felszaladt az agyvizem, hogy pont most hívja valaki. Miután lerakta a telefontannyit mondott: –Majd később befejezzük ezt a beszélgetést, el kell mennem. – És elment. Mivel nem volt más teendőm úgy döntöttem elmegyek, lefürdök, aztán alszok egyet.
Úgy hajnali két óra lehetett, de még mindig fent voltam, egyszerűen nem tudtam elaludni. Annyi minden végig szaladt a fejemben, hogy vajon mi lehet az a nagy hír. Talán lesz egy kis testvérünk vagy esetleg több lesz a zsebpénzem vagy elvisznek vásárolni? Sajnos nem tudtam még gyanítani se a dolgot.
Mire nagy nehezen sikerült elaludnom máris reggel volt, nagyon fáradt voltam. Nekiálltam a szokásos reggeli tevékenységeimnek, majd elindultam a sulimba. Nagyon meglepődtem, hiszen senki sem volt ott a barátaim közül. Leginkább Jenny-n lepődtem meg, mert még egy SMS-t sem írt, hogy nem jön. Kicsit aggódtam, mert még sose csináltak ilyet, hogy csak úgy szó nélkül eltűnnek.
Nagy nehezen végig ültem azt a hét órát. Borzalmas egy nap volt hisz két dolog is bántott. Még most se volt semmi ötletem arra vajon mit fog mondani apám, plusz a társaim is felszívódtak. Olyan érzések kavarodtak bennem mintha elhagytam volna egy számomra nagyon kedves dolgot. Borzalmasan kínzott ez az érzés. Mikor meg hallottam az iskolacsöngő éles hangját nagyon örültem. Végre elindulhatok haza. Amíg az utcákat járva siettem apámhoz, úgy döntöttem felhívom Jenny-t miért nem volt ma. Azt hiszem tizenkétszer próbáltam hívni őt abból kétszer kinyomta a többinél már nem volt be kapcsolva. Hirtelen nem tudtam mit csináljak vajon megbántottam valamivel? Vagy csak egyszerűen megunt volna? A kedvem rosszról akkor ment át borzalmasba mikor már Daniel és Jessie se vették fel. Hazasiettem, hogy ledobjam a cuccom és elszaladjak Jenny-hez, de mikor kiakartam lépni az ajtón megjelent apám. Elmeséltem neki, hogy mi történt ma és azt is, hogy még a telefont se veszik fel. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy majd ő fogja megadni a fejemben kavargó kérdéseimre a választ.– Öhm, nézd Cadie, nekem Jenny azt mondta, hogy nem akarnak veled találkozni többet… – A hangja elhalkult, tekintetét a padlóra szegezte. Nem tudtam miként reagáljak erre, összeszorult a torkom, a könnyek pedig máris szúrták a szemem.
– És azt nem mondta miért nem akarnak velem találkozni? – Itt-ott remegő hanggal, de kinyögtem.
– Nekem csak annyit mondott, hogy rád untak. – Tekintete továbbra is a padlóra tapadt. Ahogy ezt ki mondta lejátszódott bennem minden olyan dolog, amit együtt csináltunk. Egyszerűen kénytelen voltam felfogni, hogy gyerekkorunk óta barátok voltunk és így van vége. Felszaladtam a szobámba zokogva, mint egy kis gyerek. Magamra zártam az ajtót és csak sírtam, sírtam s közben azon gondolkodtam miért nem kíváncsiak rám? Miért pont nekem kellet ilyen szerencsétlennek teremnem? A nagy sírás közepette aztán elaludtam.

Másnap reggel, mikor felkeltem az ajtóm alatt be volt csúsztatva egy papír, amin egy üzenet volt apámtól.

Gondolom, nagyon rosszul érezheted most magad, a tegnap történtek után. De talán fel tudlak vidítani az én híremmel. Mint mondtam sikerült eléggé tovább fejlesztenem magam, ahhoz, hogy ismert orvos lehessek. Azt mondták a munkatársaim, hogy ne nagyon éljem bele magam, mert nem mindenkit léptetnek elő és helyeznek át velem mégis megtörtént. Ma már csak a dolgaimért mentem be. Szóval, ha felkeltél gyorsan kapd össze magad és a cuccaid, költözünk!
Szeretlek!
Apa
Hát így kezdődött minden.