Előszó
Felteszem, még soha nem gondoltatok bele milyen az
élet barátok és család nélkül. Elhihetitek nekem, hogy nem épp leányálom. Egy
átlagos tini sokszor mondja, mennyire utálja a szüleit, mert esetleg nem adnak
neki elég pénzt vagy nem engedik el bulizni, fiúzni. Én már nem is emlékszem
milyen az, amikor aggódnak értem, milyen, amikor valaki azt mondja, szeretlek.
Valamikor én is átlagos tiniként éltem, de az már
régen volt, még az előtt, hogy Las Vegasba költöztünk. Legelőször örültem. Nagy
és pörgős városban fogok élni, sok új barát, izgalmas élet. De tévedtem…
Mindenem elveszítettem. Még élek, de ha rajtam múlik már nem sokáig.
1. fejezet
Amikor még éltem
Még mielőtt teljesen magáévá tett volna a magány egy
kis városban éltem az Egyesült Államokban, Miles City-ben. Nem mondanám kis
városnak, de nagynak sem. Sokat süt a nap, szinte mindenki ismer mindenkit. A
lakosság egytől-egyig nagyon kedves és segítőkész. Én a Pleasant utcában
laktam. Ez egy kisebb utca közel van hozzá a suli, a kisbolt és persze a
RoseBlood Park, ahol a szabadidőnket töltöttük a barátaimmal. Véleményük
szerint kicsit visszahúzódó vagyok. Szinte hallom is, ahogy folyton azt
mondogatták: – Cadie, légy már egy kicsit merészebb! Éld az életed. Próbáltam
én, de ha az ember a Campbell családba születik, nem olyan egyszerű.
Miután felkeltem szokás szerint a fürdőszobába
vettem az irányt. Gyors fürdés, fogmosás, hajszárítás, fésülködés, öltözés
szóval csak a mindennapi kezdethez szükséges teendők. Miután ez mind megvolt
már érezni lehetett a reggeli illatát. Anyám nem nagy szakács, de amit tud, azt
egész finoman megcsinálja. Minden reggel tojásrántotta volt szalonnával ezért
én rendszerint valami zabpelyhet ettem. Anyám tudta, hogy nem szeretem, de ott
volt apám és a bátyám, nekik pedig energia kellett, hogy elkezdhessék a napot. Főleg,
hogy az apám – Dr. Arnold Campbell –, meglehetősen nagyra nőtt fickó, erős
izmok meg minden. Azt hiszem talán ez az oka, annak hogy sosem mert egy fiú sem
udvarolni nekem. Amint meglátják a folyton morcos ábrázatát – mely nem fedi a
valóságot –, jobbnak látják tartani a tisztes távolságot és ezen a folyton
borostás, bajszos összkép sem segít. Reggelente anyám mindig egy a homlokomra
nyomott puszival üdvözölt. Kedves mosoly játszott az ajkán miközben rám tekintett
és hosszú, sötét tónusú haját laza kontyba csavarva viselte. Apám csak
odahintett egy „Jó reggelt kicsim”-et, majd visszafordult a már az asztalnál
ülő bátyámhoz, Axelhez. Meglepő volt a kettejük közti különbség. Axel alig
nyomhatott többet hatvan kilónál, ami a magasságához és huszonegy életévéhez –
mellyel rám vert kemény három évet – egyaránt kevésnek bizonyult, legalábbis
véleményem szerint.
Azon a napon sokkal gyorsabban reggeliztem, hiszen augusztus
harmincadika, a nyár utolsó napja volt. Szerettem volna minél több időt tölteni
a barátaimmal, ezért reggeli után rögtön fölhívtam legjobb barátnőmet, Jennyfer
Tily-t.
– Hé, Cadie! Már alig vártam, hogy felhívj! –
visított bele a fülembe rögvest, meg sem várva, hogy én köszöntsem elsőként. – Tülkön
ülök, mi jót csinálunk az utolsó napon? – kérdezte türelmetlenül.
– Őszintén? Fogalmam
sincs. Azt hittem, neked lesz valami ötleted. – Kicsit kellemetlenül érintett a
kérdése, hisz hallhatóan nagyon várta mivel rukkolok elő, de szokás szerint
semmi sem jutott eszembe.
– Ohh, értem. Mindegy majd kitalálunk valamit.
RoseBlood Park tizenkettő nulla-nulla? – Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem
ment el a kedve a találkozástól.
– Oké ott leszek! Felhívod a többieket vagy hívjam
őket én? – Felhívom őket, már úgysincs semmi dolgom, rég elkészültem mindennel
te csak öltözz meg ilyenek – sürgetett.
– Rendben, akkor, szia! – búcsúztam el.
– Szia és Siess!
– Oké, oké – mondtam kacagva.
Miután Jenny lerakta a telefont gyorsan nekiálltam
valami utcán is viselhető ruha felkutatására. Felkaptam a magas nyakú, kék,
kötött pulcsimat, fehér alapon fekete csíkokkal, hozzá a fekete farmeromat és a
kék tornacipőmet.
Végig haladtam az utcánkon majd lefordultam a sarkon.
Onnan már láttam, hogy rajtam kívül mindenki megérkezett. Úgy ötven méterre
lehettem tőlük. Tisztán láttam, ahogy mosolyra fakadnak. Daniel a padon ült és
úgy keresett tekintetével. Nem sokat beszél, nagyon kevés témához szól hozzá,
de mindig velünk van és számíthatunk rá. Ő az egyedüli fiú a csapatunkban. Az
ölében ott van Jessica, ő a csapatunk „esze”. Nagyon okos lány, szinte mindent
tud. Daniel barátnője már vagy három-négy éve. Igaz mostanság sokat civakodnak.
Mikor odaértem Jenny rögvest a nyakamba ugrott,
beborította az arcomat a szájfényével. Dan és Jessie egy laza szia-val köszöntöttek.
– Szóval akkor hova menjünk? Mit csináljunk? – tette
fel azonnal Jenny a kérdéseit.
– Én még most sem tudom – mondtam félénken, de
szerencsére Daniel előrukkolt egy ötlettel.
– Mi lenne, ha elmennénk, mondjuk focizni? – Azt
hittem viccel hisz három lánnyal focizni? De miután a szemébe néztem láttam,
nagyon is komolyan gondolja, úgyhogy inkább nem szóltam semmit. Szerencsére
Jenny hozta a formáját a gyors reakciójával.
– Ez most komoly? Nem hiszem, hogy mindenki élvezné,
én például nem szeretek. Szerintem menjünk el a ruháitokért meg a
bizonyítványokért, ami kell holnap évnyitóra, utána irány hozzám filmezünk meg
ilyenek. Na, benne vagytok? –vetette fel a saját ötleteit. Véleményem szerint Daniel
nem igazán örült ennek, de végül megjelent egy huncut mosoly a szája
szegletében és így szólt.– Nincs kifejezetten gondom vele, míg nem kezdünk
átmenni csajos estbe és fiúkról meg mindenféle csajos dologról dumálni –
figyelmeztetett minket, amin persze mind jót nevettünk. Jessie is beleegyezett,
úgyhogy elindultunk hozzám, mert én lakom a legközelebb. A többiek az ajtó
előtt vártak, míg kihoztam a cuccom. Otthon már nem volt senki. A szüleim
dolgoztak, a bátyám meg valószínűleg csavargott a haverjaival. Miután kiértem,
elmentünk Danielhez. Ő csak a bizijét hozta meg egy tiszta alsót azzal a
címszóval, hogy „Nem fogok pingvinnek öltözni”. Jessie, Daniel szomszédja,
úgyhogy ő is tette a dolgát. Mindez után végre elindultunk Jenny-hez, az ő
szülei se voltak otthon. Bementünk, ledobtuk a cipőinket és betódultunk a
nappaliba, míg Jenny hoz valami nasit a konyhából. Jessie lágyabb, hangulatos
zenét indított el, amitől mindellazultunk kicsit. Kis idővel Jenny is társult
hozzánk chipsszel és kólával a kezében. A filmnézés után Jenny-vel megágyaztunk
a nappali közepén és lefeküdtünk aludni.
Másnap reggel mikor felkeltem még mindenki pihent. Azt
hittem négy-öt óránál nem lehet több, de
tévedtem. Nyolcra kellet volna a suliba mennünk és már hét ötvenhatot mutatott
az óra. Gyorsan kiugrottam a takaró alól és keltettem a többieket. Mindenki
sürgött-forgott úgy néztünk ki, mint akik napok óta nem aludtak. Szerencsére
Jenny apja, Mr. Ronald Tily pont akkor ért haza mikor indulni akartunk és
bevitt minket a suliba. Miután vége lett az unalmas beszédeknek, végre
elindulhattunk haza. Úgy négy óra körül lehetett mire hazaértem, már mindenki
otthon volt. Apám nagy mosollyal és csillogó szemekkel fogadott.
– Szia, Kicsim! Siess, gyorsan az asztalhoz készen
van a vacsora. Mondani szeretnék valamit, aminek örülni fogsz. – Iszonyatosan
meglepődtem. Vajon mi lehet az, aminek annyira örülhetek?
– Nem lehetne, hogy most elmondd? – kérdezősködtem
türelmetlenül. Erre persze apám hozzám vágott egy laza nemet. Gyorsan
felszaladtam a szobámba, ledobtam a cuccom, kezet mostam és visszarohantam az
ebédlőbe. Már csak én hiányoztam az asztaltól, gyorsan ledobtam magam és
feltettem újra a kérdést. – Szóval mi az a nagyon jó hír? – Nagyon kíváncsi
voltam, de apám továbbra is makacsul viselkedett.
– Majd ha megetted a vacsorádat elmondom – felelte
nemes egyszerűséggel. Nagy nehezen belenyugodtam és bólintottam egyet.
Türelmesen végig vártam, míg mindenki megette a vacsit, és újra feltettem a
kérdést.
– Na, most már elárulod? – Már nagyon izgatott
voltam, hogy vajon mit fog mondani.
– Igen. Ugye tudod, hogy mennyit güriztem és mennyit
jártam tovább képzésekre… –kezdett bele végre.– Igen tudom. – Ő folytatta.
– Nos, a sok gürizés, tanulás meghozta gyümölcsét,
mert jobb orvos lettem. – A beszélgetést félbeszakította egy hangos zeneszó.
Apám telefonja volt. Felszaladt az agyvizem, hogy pont most hívja valaki.
Miután lerakta a telefontannyit mondott: –Majd később befejezzük ezt a beszélgetést,
el kell mennem. – És elment. Mivel nem volt más teendőm úgy döntöttem elmegyek,
lefürdök, aztán alszok egyet.
Úgy hajnali két óra lehetett, de még mindig fent
voltam, egyszerűen nem tudtam elaludni. Annyi minden végig szaladt a fejemben,
hogy vajon mi lehet az a nagy hír. Talán lesz egy kis testvérünk vagy esetleg
több lesz a zsebpénzem vagy elvisznek vásárolni? Sajnos nem tudtam még
gyanítani se a dolgot.
Mire nagy nehezen sikerült elaludnom máris reggel
volt, nagyon fáradt voltam. Nekiálltam a szokásos reggeli tevékenységeimnek,
majd elindultam a sulimba. Nagyon meglepődtem, hiszen senki sem volt ott a
barátaim közül. Leginkább Jenny-n lepődtem meg, mert még egy SMS-t sem írt,
hogy nem jön. Kicsit aggódtam, mert még sose csináltak ilyet, hogy csak úgy szó
nélkül eltűnnek.
Nagy nehezen végig ültem azt a hét órát. Borzalmas
egy nap volt hisz két dolog is bántott. Még most se volt semmi ötletem arra
vajon mit fog mondani apám, plusz a társaim is felszívódtak. Olyan érzések
kavarodtak bennem mintha elhagytam volna egy számomra nagyon kedves dolgot.
Borzalmasan kínzott ez az érzés. Mikor meg hallottam az iskolacsöngő éles
hangját nagyon örültem. Végre elindulhatok haza. Amíg az utcákat járva siettem
apámhoz, úgy döntöttem felhívom Jenny-t miért nem volt ma. Azt hiszem
tizenkétszer próbáltam hívni őt abból kétszer kinyomta a többinél már nem volt
be kapcsolva. Hirtelen nem tudtam mit csináljak vajon megbántottam valamivel?
Vagy csak egyszerűen megunt volna? A kedvem rosszról akkor ment át borzalmasba
mikor már Daniel és Jessie se vették fel. Hazasiettem, hogy ledobjam a cuccom
és elszaladjak Jenny-hez, de mikor kiakartam lépni az ajtón megjelent apám.
Elmeséltem neki, hogy mi történt ma és azt is, hogy még a telefont se veszik
fel. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy majd ő fogja megadni a fejemben
kavargó kérdéseimre a választ.– Öhm, nézd Cadie, nekem Jenny azt mondta, hogy
nem akarnak veled találkozni többet… – A hangja elhalkult, tekintetét a padlóra
szegezte. Nem tudtam miként reagáljak erre, összeszorult a torkom, a könnyek
pedig máris szúrták a szemem.
– És azt nem mondta miért nem akarnak velem
találkozni? – Itt-ott remegő hanggal, de kinyögtem.
– Nekem csak annyit mondott, hogy rád untak. –
Tekintete továbbra is a padlóra tapadt. Ahogy ezt ki mondta lejátszódott bennem
minden olyan dolog, amit együtt csináltunk. Egyszerűen kénytelen voltam
felfogni, hogy gyerekkorunk óta barátok voltunk és így van vége. Felszaladtam a
szobámba zokogva, mint egy kis gyerek. Magamra zártam az ajtót és csak sírtam,
sírtam s közben azon gondolkodtam miért nem kíváncsiak rám? Miért pont nekem
kellet ilyen szerencsétlennek teremnem? A nagy sírás közepette aztán elaludtam.
Másnap reggel, mikor felkeltem az ajtóm alatt be
volt csúsztatva egy papír, amin egy üzenet volt apámtól.
Gondolom,
nagyon rosszul érezheted most magad, a tegnap történtek után. De talán fel
tudlak vidítani az én híremmel. Mint mondtam sikerült eléggé tovább
fejlesztenem magam, ahhoz, hogy ismert orvos lehessek. Azt mondták a
munkatársaim, hogy ne nagyon éljem bele magam, mert nem mindenkit léptetnek elő
és helyeznek át velem mégis megtörtént. Ma már csak a dolgaimért mentem be.
Szóval, ha felkeltél gyorsan kapd össze magad és a cuccaid, költözünk!
Szeretlek!
Apa
Hát így kezdődött minden.
